2008. június 14., szombat

Zsögödfürdőről a Harom várához

Nemrég Hancur keresett meg azzal a kéréssel, hogy egy buszos kirándulást szervez a nagybányai művésztelep kiállítására, Csíkszeredába, és e mellé találnék ki valami érdekeset. Több javaslatom volt, amiket elvetett, mondván, hogy olyasmit szeretne, ami aránylag közel van az úthoz, és nem nagyon ismert. Így egy kis gondolkozás után Harom várát javasoltam Zsögödfürdőről.


Ez Csíkszeredához közel van, nincs pont az út mentén, és reméltem, hogy nem mindenki ismeri. Hancurnak erre felcsillant a szeme. Jó ötletnek tartotta.

Engem viszont meglepetés ért. Sokan még csak nem is hallottak a Harom váráról. Figyelem! Nem három, hanem Harom, vagy egy régi nevén Haram. Voltak, akik azt kérdezték a hirdetés után, hogy „melyik három várat nézzük meg?” Nem győztem hangsúlyozni, hogy semmi köze a háromhoz. Harom, s ennyi... Ez csak egy vár. „Egy?! Mi háromra számítottunk!”-kaptam a felháborodott válaszokat.



Miután a Mikó-várban levő kiállítást és az ott bemutatott filmeket megnéztük, lementünk Zsögödfürdőre, ahol a borvízforrás előtt leparkoltunk. Itt újabb meglepetés ért, mivel a csorgó lefolyója be volt dugulva, így a kifolyó víz feltöltötte a forrás előtt levő, lekövezett részt.

A túránk itt kezdődött. A kék háromszög jelzés helyett, amire emlékeztem, és, amit a hirdetőoszlop is mutat a Harom felé, kék pont jelzés volt az út mentén. Ha már ez volt, hát ezen indultunk el. Túrautunk a forrás jobb oldalán levő romos épület megkerülésével kezdődött, s lassan emelkedett Zsögödfürdő Rejtek-patak völgyében épült házai között. Egy észak fele jó kilátást biztosító helyen megmutattam a csapatnak Zsögöd ismertebb, és az Olt jobb partján, a falu szélén elhelyezkedő várát, a Kisvárat. Tulajdonképpen innen csak a Kisvártető látszott, a várból semmit sem láthattunk szabad szemmel ilyen távolságból. Másképp sem sok maradt meg ebből az ismertebbik zsögödi várból, amelytől valamikor alig 300 méterre állt az Olt partján a dédnagyapámék malma. Mára a malomnak hűlt helye, és a mederszabályozások miatt az Olt sem folyik pontosan ott. Ezenkívül, a Rejtek-patak völgyének végében feltűnt előttünk nyugati irányban a Harom-hegye a nyereggel és a Haromvártetővel. Ez a kilátás többé-kevésbé mindvégig megmaradt, amíg az erdőt el nem értük.

A kék pont jelzéseket figyelve jól követhető volt az út, amíg a nyaralóházak lassan elfogytak. Innen az út az erdő szélén folytatódott tovább, még mindig a Rejtek-patak völgyét követve, a patak jobb oldalán. A kilátás nagyon szép volt Csíkszeredára, a Somlyó hegyére, a már fennebb említett Kisvártetőre, a felcsíki medencére, a Hargita-hegység északi részére, egészen a Nagy-Hagymásig. Utunk ösvénybe ment át, és erdőben folytatódótt, ahol a kék pont jelzések alapján elvezetett a Szeredai-fürdő, illetve Szécsény felől idáig vezető erdei úthoz. Itt a kék pontot az általam várt kék háromszög váltotta fel. Körülbelül 500 méter után feltűnt egy baloldali fán az erdőbe való letérést jelző nyíl. Egy elég meredek kaptató következett a sűrű fenyvesben, ahol a jelzések, ha lehet, még gyakrabban követték egymást. Ezen rövidesen kiértünk a Harom-tető (1079 m) és a Haromvártető (870 m) közötti nyeregbe, ahonnan balra térve egy rövid, de nagyon meredek kaptatóval felértünk a vár nyugati falára. Itt a hajdani várfalakat végigjártuk, a várudvaron megkerestük az Orbán Balázs által említett „Deszkás csűrt” és az állítólagos várkútját. A vár alakja tojásdad, a várfalból több helyen látszanak még maradványok. Ez a hegy meredek ormára lett építve. Ma sűrű fenyves borítja a várudvár hajdani területét, csakúgy, mint az egész hegyet.


A Harom vára egyik szeme a Hargita keleti oldalán végigvonuló földvárláncolatnak, s így a csicsói várral, a zsögödi várral (Kisvártető), a Nagy-Somlyó hegyén levő Sóvárral és a tusnádi szoros torkolatánál levő úgynevezett Csíki Bálványosvárral volt kapcsolatban. Valaha a várból jó kilátás nyílt Al- és Felcsíkra, annélkül, hogy a vár messziről észrevevődött volna az Olt jobb parján nyíló Rejtek-völgy felső végében. A vár hátterében a már fennebb említett Harom-tető zárja a láthatárt.

A várból visszatérve tettünk egy sétát Zsögödfürdőn, megtekintve a hírdetőoszlopot (innen indul túraút a Szentimrei Büdösbe, valamint az általunk bejárt a Harom várához), a gyógykezelőt, majd a strand régi útján kimentünk, és meglátogattuk a szabadtéri borvizes strandot is. Nagyon sajnálom, hogy itt fürdésre már nem maradt időnk, főleg, hogy nagyon rég nem fürödtem ebben a medencében. Különben a medencék vize gyógyvíz. Még úgyis megérte volna, ha tudom, hogy a fürdőgatyám végleg sárga maradt volna tőle...


Andris

2008. június 13., péntek

HAROMVÁR MESÉJE


K
isvártető felett a Harom hegyen, melyet Várhegynek neveztek, épült Haromvára. Idejét nehéz lenne megállapítani. Talán a népvándorlás korából maradt fenn, és építették tovább újabb gazdái. A várból kilátás nyílt a környék híres várláncolatára, a csicsói várra, a zsögödi várra, a somlyói Sóvárra... Haromvár is egyik láncszeme volt a Hargita keleti oldalán levonuló várláncolatnak, melyhez még Bálványosvára is odatartozott. Maradványai imitt-amott még látszanak.
Úgy beszélik, hogy Haromvárának ura nagyon pökhendi ember volt, szinte királynak érezte magát. Úgy is viselkedett. Nagy méltóságokkal járt össze. A zsögödi emberek jártak fel a várba dolgozni. Nyakra-főre dolgoztatta őket, s alig vetett valamicskét fizetségül. Pedig az megfizethetetlen volt, hogy azon a nagy kanyargós úton, ami a vár felé tartott, fel kellett eregéljenek. Hiába, hatalmától rettegtek mindannyian.
Azért volt határa kevélységének is, s az egy szem lányánál húzódott meg. Nagyon szerette a lányát, úgy neveltette, mint egy hercegnőt. Asszonyát zavarta a sok idegenből jött cifráskodó ember, de nem volt mit tennie, csak nyelt, s hallgatott. Neki ennyi jutott az életből. Azért azzal is meg volt engedve, hogy lányával megsétálja magát a környéken, és slussz.
Teltek-múltak az évek, s a kislány szép lánnyá cseperedett. A vár ura ajándékból kislányának, hogy legyen, ahol kényelmesen sétáljon, a várhegy déli oldalán egy virágoskertet alakított ki. Ott aztán tavasztól-őszig burjánozhattak a szebbnél szebb virágok. Egy fából eszkabált házikót is húztak oda a kertésznek, aki folyton putyukálta a virágokat. Csúfságból a környékbeliek elnevezték deszkás csűrnek. Ahogy telt az idő, ennek a szép helynek is Deszkás csűr lett a neve. Nem olyan fönséges név éppen, ahogy a vár ura hóbortja szerette volna. Mit is számított ahhoz képest, hogy valami előkelő emberhez akarta hozzáadni feleségül a lányát.
El is jött a kérők ideje. Ilyen meg olyan, meg amolyan legények másztak fel Harom várához, hogy a szépségéről híres várkisasszony kezét megkérjék. Volt, aki már az felén visszatért, képtelen volt annyit mászni. Mások, akik odaértek, nem tetszettek a kisasszonynak. Megjegyezendő, hogy a vár ura csak jómódból való emberek listáját állította össze. Sajnos azok közül nem sikerült egyet se kapni a kisasszonykának. Na aztán, ahogy szokás mondani, a válogatósnak a nyavalya, s annak is a legalja! A várkisasszony hiába volt szépecske, ott maradt a sétáló Deszkás csűrben búsulkodni. Búsult az egész család is eleget, nem tudták mitévők legyenek. A vár ura a mércéjét pedig nem akarta lejjebb engedni. Hát nem valami vidáman teltek tovább a napok.
Egyszer történt az, hogy hallottak egy sárkánycsaládról, akik nem messze nagy várat építettek fel. Balambér, az ifjú sárkány, többször megijesztette Csíkország embereit. Féltek is tőle az emberek, a vár ura is, mintha tartott volna tőle, mintha valamit sejtett volna a közelgő jövőből.
Egy kicsit bohém fajta volt ez a sárkány, nem hallgatott egy dekát sem a szüleire. Egyszer Haromvára felé vette az irányt, meg is pillantotta a szép virágos kertben a leányt. Nyomban beléhabarodott. A szülei hiába mondták, hogy sárkánynak sárkány kell, s az ennivalóba nem szabad beleszeretni, fölösleges intés volt az egész. Balambér fülig szerelmes lett, csak a várkisasszonyról álmodott, akit ő királykisasszonyának nevezett. Gondolta Balambér, ha gazdag nemes ember kell, az nem lesz meg, de ott van szülei hatalmas héttornyos palotája, az se semmi. Valóban nem volt semmi az a vár, akár palotának is beillett volna. Addig nézegette, leselkedett utána, míg egy szép napon magához ragadta a szíve választottját. A kisasszonyka elájult a böhöm szörnyeteg karmai között, s mikor magához tért, már új lakhelyén volt. Megszeppenve vette tudomásul újonnan kialakult helyzetét. Búsulni nem búsult sokat, mert neki szinte mindegy volt hol él. Azonban Balambér szülei mikor látták, hogy minden rendben, elrepültek Sárkányföldre, ahonnan jöttek. Hát mikor elrepültek Balambér szülei, a kisasszonyka is váltott természetén, nekikezdett sírni. Annyira tetszett neki a szenvedés, hogy sírásból rőkölés, majd bőgés lett. Sok vizet megivott, hogy legyen mitől könnyezzen. Balambér nem tudta csitítani. Meg is unta az istápolást, inkább elment kerengeni mindennap valahová, hátha egyszer befejezi a várkisasszonyka a sírását. Sajnos nem jött össze egyből.
Híre ment a nagy rablásnak és a bőgésnek. Haromvár ura a Nagy Fejedelmet kérte segítségül, hogy a várkisasszonykát szabadítsák ki, sőt ígért fele országot, s egyéb ilyesmit is, de nem jött össze a kiszabadítása, amit a folytatásból tudunk meg. Mondjuk a fele ország az humbuk volt. Jött a sok vitéz, igaz potyára, mert a sárkány csak egy kis lángot vetett, s szép sorjában, ahogy érkeztek, úgy sültek meg ropogósra. Idővel egyre kevesebb vitéz próbálkozott kiszabadításán, míg abbamaradt. Immár volt amiért vacsogjon a királykisasszonyka...
Hanem egyszer a leányzó befejezte a folytonos vacsogást, csak éppen a sárkány nem tudta miért. Azt történt ugyanis, hogy a szépséges kisasszony ki-ki hajolt a vár ablakából, és egy pásztort látott meg. A pásztor is észrevette, aztán merészelte megszólítani. Kiderült, hogy Balambér pásztora volt ez a legény, még a szülei szerelték a várhoz. Állítólag valami nemesi sarj leszármazottja volt ez a bojtár. Ez most igazán nem számított, hogy ki kicsoda, keményen egymásba habarodtak, olyannyira, még a hely is szikrázott belé. Addig-addig jóképűsködtek egymásnak, hogy egy szép napon meglógtak.
A hír hamar eljutott Haromvár urának fülébe is. Az egyik szeme sírt, a másik meg kacagott. Nem tudta, viszontlátja-e valaha leányát. Ezzel nem fejeződött be a történet, mert a sárkány nagyon felbőszült, először bosszút ált a várkissasszonyka szülein. Bosszúságában csak amúgy langalt, felfüstölte az egész Haromvárát. A benne lévő emberek ott lelték halálukat. A saját kőpalotáját miszlikbe aprította, s mérgében elment, amerre a szeme látott, oda valahová, ahol a madár sem jár, és az ég egybefolyik a földdel.
A szép virágoskertből manapság egy gyönyörű zöld tisztás lett.
A várkisasszonyka nem került elő. Mostanság amit lehet látni Haromvárából nem sok, csak sejteni lehet, hogy régebb egy vár volt ott. Sárkányvára helyén kőbánya nyílt, ott a palotának nevezett helyen, ahol történt az esemény. Ezelőtt jó pár esztendővel ezüst tárgyakat találtak ott egyik robbantáskor. Úgy mondják, ezek a kincsek még a Haromvárából származtak. (A várkissaszonyka vitte magával, mikor odaköltözött a sárkányhoz?) Sárkányvára környékét a vár romjain túl nagy csihányerdő (csalán) lepte be, de az aztán egy idő után eltűnt. Nevét azért megőrizte a ma is létező környékbeli mező, legelő. Úgy hívják azóta is, hogy Csihányos. Igaz most is akad ezen a vidéken csihányból éppen elég.
Vannak emberek, akik még mai napig is látják a sárkányt néhanapján kerengeni ezen a helyen. Azt állítják, hogy a vörös felhőket ő gyártja: lángot fúj, de csak a szele ér el a tájra. Az is lehet, csak emlékezni akar múltjára, s be-be tekint elhagyott helyére, vagy még mindig keresi várkisasszonykáját, hátha egyszer mégis visszatér.

Borbé Levente

2008. június 8., vasárnap

Elfelejtett ösvényeken, avagy túra az Öreg-tetőre (Görgényi-havasok)

Vasárnap reggel találkozunk Gálfi Péterrel egyezségünk szerint a maroshévízi vasútállomáson. Túratrervünk a Kőgombák – Öreg-tető – Bérces – Fancsal lett volna, onnan pedig a legrövidebb úton vissza a vasúthoz.
Utunk első része – a hévízi termál vízesés megtekintésétől a kék sáv jelzéses gerincúton a Kőgombákig – mondhatni különösebb esemény nélkül zajlott. Hacsak azt nem számítjuk, hogy ki kellett kerülnünk néhány juhászkutyát ezen szakaszon. A Kőgombáknál Péter geoládát rejtett el, majd onnan megtekintettük a tájat. A további utunkat kémleltem. Megdöbbentő volt számomra, hogy a Magyarós-patak völgye felső részétől egészen az Öreg-tetőtől keletre levő főgerinc magasságáig csóré a hegy. Kivágtak egy hatalmas erdőrészt teljesen. Morbid látványt nyújtott. Vajon mi következik még ezután? Végül fák csak parkokban maradnak?
Továbbindultunk a fennebb már említett kék sáv jelzésen. Ha eddig kifogástalan volt a jelzések állapota, innen már kopottabbak voltak és egyre hiányosabbak. Hamarosan elértük a Magyarós-patak völgyét épp a lepusztított rész szélénél. Itt lépten-nyomon ágakon tapostunk. Nem követtük a gerinc fele vezető utat a völgyön felfele, mivel jelzést csak egy meredeken a völgyből jobbra kifele vezető ösvényen fedeztünk fel. Így a völgyet épp csak kereszteztük. Ezt nem is bántam, mert borzalmas látvány a csupasz hegyoldal.
Itt erdőben haladtunk, és kilátásunk nem sok volt. A jelzések eleinte nagyon régiek, de követhetőek voltak. Viszont valahonnan a kék sáv mellé bejött egy kék kereszt (valószínű Galócásról), majd egy kék pont is. Ezek szintén nagyon régi jelzések lehetnek. Több helyen már csak a nyomukat fedeztük fel a fatörzseken. Az ösvény egyre meredekebb lett, s ráadásul egyre több széldöntéses szakaszon kellett átvergődnünk a többnyire száraz erdőben. A fenyőknek zöldje csak valahol nagyon magasan a fejünk felett volt. Néha kikerültük a kidőlt fatörzseket, másokon átmásztunk, vagy éppen alattuk bújtam át. Az ösvény elágazásainal a legtöbbszőr semmi jelzés nem látszott, így néha elég sok időbe telt a jelzett út folytatását felkutatni. De ez egyelőre még sikerült.
Az útnak egy nagyobb (balra-)kanyarulatánál egy kunyhót találtunk, ahonnan szép kilátásunk nyílt a Kelemen főgerincére. Fennebb az út egyre szűkült, a széldöntéses torlaszok között lassan ösvényként folytatódott, majd ezen is alig lehetett haladni az átnyúló ágak között. Már közel jártunk az Öreg-tetőhöz, mikor a fák egyre alacsonyabbak lettek, s az aljnövényzet egyre gazdagabb. Itt az ösvény keskeny csapássá szűkült, majd teljesen eltűnt az aljnövényzetben. A jelzések már rég nem voltak követhetőek, így innen egy rövid bolyongás következett. Ahol könnyebb volt átjutni a fenyők között, arra haladtunk, nagyjából a csúcs felé. Majd csak a GPSvezetett a közelben levő csúcshoz. Azt eléggé furcsálltam, hogy majdnem déli irányban volt tőlünk a csúcs, de utólag, a túránkról hazafele menet (BBB új térképét látva), megértettem, hogy miért. Az én régi térképem viszont semmilyen ösvényt sem jelzett északról az Öreg-tetőre. A csúcs előtt, még az ösvényen, volt egy kissebb kilátási lehetőségünk a Kelemenre s a Maros völgyére.Az Öreg-tető csúcsára felérve sűrű erdő fogadott. Előbb egy földkupac közepében álló hegyes faoszlop, vagy minek is nevezzem, tűnt fel, majd egy rozsdás táblát találtunk az egyik fán. A tábla feirata már alig olvasható. Vizsgálódásaink alapján azt is feltételeztük, hogy valaki fordítva tette fel, vagy tehette vissza. Később ettől nem messze még egy hasonlóan rozsdás, két irányba mutató táblát találtunk. Ennek a felirata is csak részben kivehető, a felirat komolysága pedig egyszerűen megmosolyogtatónak tűnt: jelzi az Öreg-tető csúcsát (1634 m), és kiolvasható szövegrésze az innen Galonyára (?!) való menetidőt közli (utólag megtudtam, hogy mégis helyesen), másik fele olvashatatlan. De azt hiszem, nem lettünk volna sokkal tájékozottabbak, ha azt is ki tudjuk silabizálni.A csúcson körülnéztünk, majd a további utat kerestük. Majdnem teljesen lekopott, nagyon hiányos jelzéseket találtunk. Igaz, ezekből néhol ugyanazon fán 4 félét is: kék sáv, kék kereszt, kék pont és piros sáv. Ez utóbbinak, sejtésem szerint, a főgerincet kellett volna jeleznie. Ebben a dzsungelben ösvény nélkül viszont ilyen hiányosan sehova sem vezetett minket. Az Öreg-tető csúcsrégiója pedig egyszerűen dzsungel. Ráadásul sem egy jó térképünk (csak nagyon régi, hibás), sem egy valamilyen túraleírásunk nem volt a vidékről. Így inkább visszaindultunk az idáig megtett utunkon a GPS segítségével. További bolyongás a követhetetlen főgerincen igen veszélyes lett volna.
Visszautunk a Kőgombákig ugyanaz az útvonal volt, onnan pedig a Magyarósi-patak völgyébe ereszkedtünk le. Hévízre beérve épphogy elértük a vonatjainkat. Péter, a szó szoros értelmében, a már mozgó vonatot érte el, nekem pedig vagy 20 percet kellett várnom. Az állomáson is alig volt időm bekapni a maradék szendvicsemet a vonat érkezése előtt.
Mindent összegezve szép túra volt. Kár ezért a hegyért. Nem kellene ennyire elhanyagolni, mert szép az Öreg-tető, és a Bércest (1645m) meg a Fancsali-tetőt (1690 m) is be lehetne iktatni a turista célpontok közé. Talán megérné…Végül álljon itt néhány adat. A megtett távolság 32 km, a szintkülönbség 1170 m. A túra időtartama 8 óra volt. A Maroshévíz – Kőgombák között megtett távolság 10 km, légvonalban 8,1 km. A Kőgombák – Öregtető között megtett távolságról egészen pontos adat nem áll rendelkezésemre (5,5 – 6 km között), légvonalban 2,65 km. GPS által mért tengerszint fölötti magasságok: Kőgombák 1173 m, Öregtető 1639 m.

Andris