Fagyos, felhős márciusi vasárnap reggelen felsétáltam a Somostetőre. Mire felértem, a felhők közül bátortalan tavaszi napsütés világított be a fák közé.
Csend volt, és alig kilenc óra. Ilyenkor még minden rendes városlakó puha ágyában ébredezett, s az egész heti fáradalmait pihente... Az új játszótér üres, az állatkertet még ilyen korán nem látogatják. Csupán néhány kocogó zavarta meg a természet csendjét. Nemrég tudtam meg, hogy a majd tíz éve erőltetett út a Somostetőn át végül mégis megvalósul. Pedig már szinte egy évtizede, hogy tiltakozik az ötlet ellen minden természetvédő szervezet és magánszemély. Még mindjárt az elején írtam alá én is egyik tiltakozási ívet, s azután évekig naivan hittem, hogy, ha mindnyájan kitartunk, nem valósulhat meg. Idővel egyre erősebb kételyeim támadtak a tiltakozás eredményessége felől, de mindvégig reméltem, hogy hátha sikerül... Nos - pénz beszél, kutya ugat, s a karaván halad...
Hogy csak alig 3-4 hektárt irtanak ki, és helyébe máshol kétszer annyit ültetnek?! Ez a kezdet, a többi ezután oldódik meg. A kétszer annyi máshol majd lehet nem lesz túl feltűnő, de megeshet, hogy felfedezhető sem...
Na, de ne filozofáljak annyit, inkább élvezzem a természetet. A fák árnyéka hosszan elnyúlt a koradélelőtti napsütésben, miközben a hó ropogott lépteim alatt.
Itt az erdőben még hó borított mindent, miközben a fagyos idő ellenére lent, a városban, jórészt elolvadt már. A napsütéses hidegben nem lehetett fázni. 
Az állatkertből kutyaugatás hallatszott, miközben az ösvényen vezető emberi- és kutyanyomokat követtem. Később háborítatlan csend honolt az erdőn, néhol őz és nyuszi nyomai is felfedezhetőek voltak. Ritkán hallatszott fel valamelyik völgyből egy-egy távoli riasztó hangja, mintegy emlékeztetésként, hogy a civilizáció azért itt van a közelben. Ugyancsak a civilizációra utalt a két keréknyom, ami hosszan vezetett az ösvényen, így volt időm töprengeni azon, hogy vajon mi járhatott előttem. Egy helyen a két keréknyom erősen közeledett egymáshoz, majd kereszteződött, így kitalálhattam, hogy nem szekérnyomok. Valakik motorkerékpárral lazítottak errefele. A jeddi gyümölcsös fölé kiérve havas táj tárult elém.
Lent a völgyben évről-évre egyre komolyabb épületek magasodnak. Felmentem a Németkalapra (470m) is, ahol megcsodálhattam a környező tájat. A fára kihelyezett táblának - ahogy a Terebicsen állt táblának is, oszlopostól - viszont csupán hűlt helye. Egy idegen, aki most vetődne ide, azt sem tudná, hol áll. 
A Terebics-tető letérője felé közeledve egyre jobban kisütött a nap. A letérő közelében fejszecsapások hangja töri meg a csendet. Odaérve idős házaspárt találok, akik lóval és szekérrel egy kisebb fát igyekeznek kivágni. Nagyon figyelnek, de mikor látják, hogy továbbsietek megnyugszanak.A Terebicsre (496m) kiérve ragyogó napsütés fogad, ami a szinte érintetlen hótakaróval társítva különleges élményt nyújt. Ha a Németkalapig elég sok nyom volt, idáig már nagyon megritkultak. Különös élmény volt végignézni a jeddi völgyön, a völgyön túl elterülő városnegyeden, a jeddi halmokon, a Rókatelepet (Prémesállattenyészetet) rejtő erdőn,
Agárdon, a tőlem északkeletre húzódó erdős gerincen, mely mögött a völgyben Csejdet találnám, valamint a szintén erdőborította nyugati végében Tófalvát. 
A déli fekvésű oldalakon már alig volt hó, helyenként már-már zöldellt a hófoltok között egy kis fű. Hamar átértem a Cinegére (455m), ahol megtekinthettem az e téli irtás helyét is. 
Állítólag alig várják, hogy ültessék be még értékesebb fákkal az illetékesek. Kíváncsi vagyok, mikor látom telerakva csemetékkel... Egyelőre a kilátásban gyönyörködöm, a gerinc végében meghagyott erdőfoltban, 
alatta az egyre rohamosabban épülő Marosszentgyörgy látképében, a Maros völgyében felfele,
és lefele, a város fele, a Maroson túli tájakban, és élvezem a csendet. A gerincek s az erdőborította részek többnyire havasok még, de a völgyekben helyenként megolvadt a hó. 
Ki tudja, lesz-e még lehetőségem ezt az erdőt ilyen háborítatlan csendben, havas, fagyos napsütésben végigjárni? Nagyszerű élmény és jó kikapcsolódás, amihez még utaznunk sem kell nekünk, vásárhelyieknek. Talán még a máshonnan érkezők is megcsodálhatnák. Érintetlenül kellene hagyni a szabad természet e maradékát. Nagyon szép lenne.Andris
